A hatvanas években készült Mission: Impossible eredetileg a Briggs Squad címet viselte volna, az akkori csapatvezető után. A klasszikus sorozat óriási jelentőséggel bír, a feszültségkeltés és lenyűgözés mai magasiskolájának alapjai ugyanis itt gyökereznek. A hatvanas években készült eredeti Mission: Impossible sorozat a hidegháború terméke volt, a rosszfiúként felbukkanó, elegáns és gazdag gengszterek az amerikaiak félelmét, vagy inkább gyanakvását testesítették meg. Az NBC 1966–1973-ig futó eredeti sorozata 168 epizódot ért meg, amit csaknem húsz évvel később egy új széria követett. Minden egyes rész úgy kezdődött, hogy az Impossible Mission Force (IMF) titokzatos összekötőjének üzenetét megtalálja a csapat vezetője, Jim Phelps. (Az első széria esetében még Dan Briggs kapta ezeket, illetve az egyik részben Cinnamon Carternek címezték, de volt pár epizód, ahol az egész csapat meghallgatta.) A küldetés felvázolása után pár másodperccel a kazetta formájában megkapott üzenet megsemmisült, majd felcsendültek a főcím azóta legendássá vált taktusai. A sorozat védjegyeivé vált jellemzők továbbá a célpont megtévesztésének érdekében felépített környezetek, világok, a zseniális maszkok és a szövevényes történet — a Mission: Impossible ezáltal a világ egyik legizgalmasabb, legérdekesebb és legintelligensebb sorozatává vált. A sorozat 1966-ban indult, ekkor a csapat vezetője még Dan Biggs volt, ám az első évad után az őt játszó Steven Hill nézeteltérések miatt távozott a produkcióból. 1967 szeptemberétől Jim Phelps lett a központi ember, akit az Airplane-ből ismert Peter Graves alakított. Ő innentől kezdve állandó tagja a sorozatnak. A klasszikus sorozat rengeteg, főleg televíziós díjjal büszkélkedhet. 1967-ben Emmy-díjat kapott Barbara Bain és Bruce Geller író, de jelölték Martin Landaut is. Egy év múlva is Emmyvel jutalmazták Baint, de emellett Lalo Schifrin zenéje Grammy-díjat nyert, és maga a sorozat, illetve Martin Landau is átvehette az Arany Glóbuszt. 1969-ben Barbara Bain begyűjtötte zsinórban harmadik Emmyjét, így ő a világon elsőként tudhatott magának ilyen jellegű mesterhármast. Rajta kívül ezévben csak Peter Gravest jelölték Arany Glóbuszra, aki ’70-ben is indult, de a díjat csak 1971-ben vehette át. A Bain helyét átvevő Leslie Warren ekkor begyűjtött egy jelölést. A sorozat utolsó, 1972-es Arany Glóbusz-jelölése a legújabb csapattag, Lynda Day George nevéhez fűződik. Az új sorozat: A legendássá érett Mission: Impossible első részének 1966-os bemutatása után 22 évvel újraindult a sorozat, amelyet szupercsoport címmel Magyarországon is adtak a kilencvenes évek elején, illetve az egyik kereskedelmi adó napjainkban is műsorra tűzte az „új” epizódokat. A széria 1988-ban indult, természetesen teljesen más felállással, bár csapatvezetőként ismét Jim Phelps, azaz Peter Graves volt látható. A további tagok: Nicholas Black (Thaao Penghlis), Grant Collier (Phil Morris), Max Harte (Tony Hamilton), Casey Randall (Terry Markwell). A csapat továbbra is egyetlen hölgytagja, Casey Randall a 12. részben a történet szerint elhunyt, helyét a későbbiekben Shannon Reed (Jane Badler) vette át. Érdekesség, hogy a Phil Morris által alakított sötétbőrű Grant a sztori szerint a klasszikus sorozat Barney Collierjének fia, akit Phil valódi apja, Greg Morris játszott annakidején. A ’88-as évad 5. epizódjában mindketten szerepelnek is: Barneyt kell az új csapatnak megtalálnia, ám az öreg ügynök megmentése a török fogságból nem sikerül. Ez az epizód egyébként az eredeti sorozat 44. részének (a második évadnak) a feldolgozása. De nem ez volt az egyetlen remake a sorozat történetében, 1988–89-ben ugyanis a forgatókönyvírók sztrájkoltak, és úgy volt, hogy az új részek egy-egy klasszikus epizód alapján fognak elkészülni. A sztrájk befejeztével születtek csak új történetek, így az első négy rész mindegyike tulajdonképpen remake (a második epizód például a legelső évadból származó 15. rész feldolgozása). Az 1988–1990 között vetített új sorozat a két évad alatt 35 epizódot ért meg. 71 országban sugározták, és 15 nyelvre fordították le.